...és bár folytathatnám, hogy "szép mint mindíg énnekem", de nem szép, az idő olyan kint hogy az embernek kedves sincsen felkelni, pláne úgy hogy két hete még azon töprengtem, hogy akkor szoknya vagy rövidnandrág legyen az aznapi szerelés és a gyerek öltöztetésével sem volt semmi gond.De ma? Az igazi történet nem is itt kezdődik hanem azzal a nappal indult, hogy elkezdőtött ez a szörnyű idő...már aznap rettegtem, hogy vajon mikor jön el az a pillanat hogy bokáig érő és legfőképpen zöld orral megyek majd dolgozni. Hát jelentem kérem szépen eljött!! Nem csak a gyerek orra folyik, mint az a gyönyörű Tisza, hanem az enyém is. Szörnyű felébredni arra az éjszaka közepén, hogy akkor most te nem kapsz levegőt, nem tudsz nyelni és a túlélés egyetlen perspektívája, az ha az anyai és emberi lehetőségeid legmélyéről valahonnan előbányászod a bőrlégzés csodálatos képességét és nekilátsz gyorsan gyakorolni e nemes és életmentő cselekedetet, mert percek választanak el attól hogy az éjszaka csendéjében, hirtelen és végérvényesen átköltözz ama bizonyos örök vadászmezőkre....persze úgy vélekedsz, hogy egy nyavalyás kis megfázásnak nem adod meg magad, és szinte ülve, fájó torokkal és az orrod helyén lévő hatalmas váladékgyárral, de tovább próbálsz aludni.Aztán eljön a reggel, elköveted életed legnagyobb hibáját, amikor a fürdőszobába lépve elintézed folyó ügyeid majd reflexből, a tükörbe nézel....igen, belenézel és rájössz, hogy zombik igenis léteznek..te magad vagy az a zombi. Bámulsz magadra a tükörben és megállapítod, hogy sebaj, a gyerek így is szeret.Mert hiába beteg ő is, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva őt ez cseppet sem zavarja, nem zavarja az, hogy megint csillog a pulóvere az odaszáradt cucctól,nem zavarja hogy fáj a torka, az meg legfőképpen nem zavarja, hogy te minden pillanatban a túlélésért küzdesz....Nem tudom más hogy van vele, de én naivan mindíg azt hittem, hogy a beteg gyerekek ágyban fekszenek, teát iszogatnak és csillogó szemmel merednek édesanyjukra. Hát nem...az enyém legalábbis nem ilyen.Reggel felkel magába szerkeszteti az üveg tejet, később megreggelizik, majd elkezdi a módszeres és tudományos alapossággal kidolgozott kikészítésemet. 3 percre hagyom egyedül miközben teregetek, főzök és takarítok egyszerre-mindezt persze félpercenként orrfújással megszakítva-, és a kaja amit az imént adtam neki a földön. "Sebaj", majd kitakarítok ott is és folytatom tovább élet-halál harcomat a vizes ruhák társaságában.Nagy nehezen elérkezik a délutáni pihenés, és lánykám legfőbb életcélja az, hogy a maradék élet legcsekélyebb szikráját is kioltsa belőlem. Ülnél ha hagynának, remegsz az orrcseppért, spray-ért mint a heroinista a szereért, szívod az orrod mikor befújtad a megváltást hozó szert, úgy hogy horpad a homlokod. de nem...Tereptárgynak, hegynek tekint akit meg kell hódítani, puszta véletlenségből lefejelel, így nem csak zöld hanem már piros szörnyek is laknak az orromban.Űrhajóst játszik és a kanapé a bolygó..persze az amelyiken az utolsó halovány lélegzetet venném, így tökéletes pontosságal passzíroz bele a kanapé zugaiba és ez így megy amíg végre el nem fárad és bágyadtan fürdeni nem viszem...persze a kádban felébred újra elemében érzi magát, úszik az egész fürdőszoba, majd mikor hajlandó kijönni és végre az esti tejet adhatom neki újra feléled benne a kidördög és még vagy másfél órát nyúz és húz, hiába vagyok már lila, meg kék az egész napos oxigénhiánytól. Végre lecsendesedik...ügyesen megeszi a gyógyszert, összebújunk ahogy mindíg szoktunk este és csendesen kijelenti a pocakomon ülve hogy " szejetem anyát"...és végre a nap végén nem a megfázás csal könnyeket a szemembe.....Vége a napnak. Holnap munka...majd ott "pihenek" egy keveset...
